Egy bizarrul sikerült éttermi és egy hasonlóan furcsa presszós élmény után kezdtem el azon agyalni, miért utálják a saját vendégeiket a vendéglátósok, és miért fogadja mégis meglepően sima közönnyel ezt a paradoxont a legtöbb ember. E két történet során mutatom be mire jutottam. Vigyázat, hosszú!
Martina egy spanyol lány, akit évekkel ezelőtt ismertem meg, amikor a kórusával Magyarországon jártak, és bár megérne egy külön sztorit az a szerelmi szál is, ami ebből a történetből kiforrott, most, legyen elég annyi, hogy immár barátokként találkoztunk, amikor áprilisban visszalátogatott Budapestre.
Martina azt mondta, menjünk el vacsorázni, és volt is egy konkrét hely, amit ő már kinézett magának. Azt mondta, már járt ott, és isteni gulash-t evett akkor. Lecsekkoltam, hogy mi ez a hely és mondom: „Hu bazd ,ez bizony nem huszonéves egyetemisták pénztárcájához lett belőve”, de ő annyira ragaszkodott hozzá, hogy úgy voltam vele, jól van, egyszer ki lehet bírni. Menjünk.
Bár erős késztetést érzek arra, hogy név szerint megemlítsem az éttermet, talán korrektebbül járok el, ha csak annyit mondok, hogy a belvárosban van a Rákóczi tértől nem messze. Szerintem, ha valaki már járt ott, tudni fogja mire gondolok, legalábbis a kommenteket olvasva, sokan jöhettek már el hozzám hasonló szájízzel.
Amikor beléptünk, az egyik pincérrel találtuk magunkat szembe, akinek miután köszöntünk, ő köszönés helyett valami olyan méregetést kezdett el rám gyakorolni, amit akkor képzelek el, ha kínai turistaként szandálban és kalapban véletlenül a 8.kerület egyik kis utcájába tévedek és egy mogorva helyi lakos ezzel az arckifejezéssel jelezné, hogy bizony ő most nem vevő arra, hogy lefotózzák.
Meglepdőtem, de nem akadtam fent rajta és mondtam az úrnak, hogy vacsorázni jöttünk. Ő elindult előre és leültetett minket. Az egyik kollágája fél perc múlva már jött oda hozzánk, hogy mit hozhat. Mondtam neki, vacsorázni jöttünk, de még csak most érekzetünk, még nem sikerült választanunk. Vágott ő is erre egy pofát, majd elment.
Nem sokkal később megint jött egy másik, neki is csak ezt tudtam mondani ,ő is valami olyasmi pofát vágott ránk,mintha csak egyféle ételt lehetne náluk választani és csak szivatni akarnánk. Aztán pár perc múlva kiválasztottunk mindent, ekkor azonban 10percig inkább nem jött oda hozzánk senki, akármennyire kerestem a kontaktust a 3pultot támasztó pincérrel. Végül én mentem oda hozzájuk…
Meghozták előbb a bort, ami nagyon finom volt, majd később az ételt, ami nem volt rossz, de úgy igazán extra se.(Bármelyikünk nagymamája finomabbat csinál).Maga az este egyébként jól sikerült, bár nehezemre ment, hogy kizárjam a körülöttem lévő dolgokat, de végül sikerült.
Az első kedves emberrel másfél óra múlva, a vacsora befejezésekor találkoztunk, ő volt az a tag, aki kihozta a számlát és megkérdezte, írhat e fel 10%os szerviz díjat. Nem akartam köcsög lenni, de már nehezen ment a kedvesség is, ezért mondtam neki, ”szerintem jobban jársz, ha a hölgyet kérdezed…:’)) .„ Martina jobb szívű nálam, meg talán nem is értette mi a szitu, ezért rámondta, hogy igen. Viszont amikor letették elénk a számlát, már ő is kapott egy kisebb sokkot. Sok volt. Még spanyol árakkal számolva is. A kancsó víz, amit azt hittem jófejségből kapunk, 1000ft volt- bár a végösszegen így is eltörpült. Pedig ő madridi árakhoz szokott…
Távozáskor fanyar humorral annyit mondtam neki:
” Na, Honey, most nem csak a magyaros ízekből, de a magyaros mentalitásból is kaptál egy szeletet. „
Ha így nézzük, végülis telitalálat volt a hely.
A másik történet 1-2héttel ezután volt: Egy barátommal a megszokott kis kocsmánkba mentünk. 1-1 pécsi sört kértünk a pultnál, ami a hely szelleméhez képest meglehetősen drága,600ft/üveg (arról nem beszélve, hogy a szomszédban van a pécsi Sörfőzde, úgyhogy bele se merek gondolni, ők mennyiért szerzik),de ez igazából nem is zavart, csak az, hogy ez a két sör meleg volt. Az viszont tényleg zavart.
Visszavittem hát a pultoslányhoz, és uvdariasan megkértem, hogy cserélje ki egy hidegre.( Mivel alapvetően azt ünnepeltük, hogy végre meglett a Kresz vizsgám, jó kedvem volt, tehát valószínűleg valóban udvariasan kérhettem). A lány azt mondta, nem tud másikat adni, mert mindegyik hasonlóan meleg (?!) , mivel mindegyiket most tették be a hűtőbe.
Megmondom őszintén, ha a mondat végére annyit hozzátesz, hogy „bocsi”, valószínűleg csak simán visszaülök a helyemre, ehelyett értetlenül, kicsit számonkérően nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ők este 8-9között mindig csak meleg sörökkel operálnak.
Mondom neki, ekkor még összességében mindig kedvesen, hogy „De ugye azt tudod, hogy sörnek a hideg az alap hőmérséklete…„
Hát, fel kellett volna venni azt a reakciót... Összenéztek a kolléganőjével és vagy 5 percig úgy maradtak. Majd engem nézett vagy 1 percig szó nélkül, olyan fejjel ,mintha valami nagyon polgárpukkasztót mondtam volna. Aztán valamit motyogtak, aminek túl sok köze nem volt a szituációhoz, de a testbeszéd és a vokalitásból azt vettem ki, hogy: „Ugyan miért nem jó neked a meleg sör, büdös paraszt ?!! „ Bocsánatot most se kértek,viszont sikerült rendesen kiakasztanom őket,amiért én galád, meg mertem őket kérni,hogy cseréjék ki a meleg sörömet egy hidegre,ezért végül én kértem tőlök elnézést, bár szerintem nem érthették a szarkazmust.
Elhiszem, hogy megleptem őket azzal, hogy odamentem kicseréltetni. Elhiszem,hogy a legtöbb ember nem reklamálná meg a meleg lágert ,hanem inkább a duzzogva meginná és a barátainak panaszkodna,hogy milyen szar ez a hely. De azért mert ez a megszokott, nehogy már ez legyen a normális…. Vajon hogy reagáltak volna, akkor, ha egy vagyok azon problémás vendégek közül, akik már azért elkérik a panaszkönyvet, ha 8fok helyett 10 fokon hűtötték a sörét?
Szeretnék egy olyan helyre járni sörözni, ahol ha én vagyok a bunkó, ők akkor is kedvesek, mert a vendégnek mindig igaza van. Sose vetemednék arra, hogy ezzel visszaéljek, de jó tudni, hogy, ha egyszer olyan rossz napom lesz, hogy magamból kikelve, habzó szájjal viszem vissza a sört, akkor ők kedvesen, elnézést kérve adnak egy másikat.
A két eset teljesen más. Az egyik Budapest egyik legismertebb turista étterme, a másik pedig egy kis pécsi egyetemista késdobáló. Az egyiknél kb 10x annyi pénzt hagytunk ott, mint a másiknál, ráadásul (a kommentek alapján) előbbinél állandó jelleggel van ez a kivagyi hangulat, míg utóbbi helyre azóta többször is visszamentem, mert alapvetően egy barátságos kis lebuj. Ami közös bennük, hogy hűen tükrözik, mennyire nyomasztó helyzetben van a magyar vendéglátás, és se főnök, se beosztott nem tudja, hogy kell viselkedni, mit kell csinálni. Előbbi jellemzően csak a profit érdekli, utóbbi pedig kizárólag meg akarja kapni a nevetségesen kevés pénzét.
Értem én, hogy 12-18 órákat dolgoztatják őket. Szar fizetésért, bunkó paraszt főnökkel. Sokszor pofátlan vendégekkel. Mindenki ember, nekik is lehetnek rossz napjaik. De könyörgöm… Értelmezzük már újra a vendéglátás kifejezést. Bontsuk elemeire: Vendég- látás.
Ő lát engem vendégül. Tehát én vagyok a vendég. Ő van értem. Nem én érte… Azért megyek oda,hogy jól érezzem magam, ezért pedig pénzt hagyok ott. Nem keveset. Nem azért ülök be, hogy én legyek kedves vele és oldjam a stresszes napját. Arra masszőr van és pszichológus, és a barátok, szerettek.
Miért kapom én azt a pofámba a Jó estét helyett, hogy „mi van bazdmeg mit jössz be az éttermembe?! „ Azt gondolom egy pincérnek az lenne a feladata, hogy kedves a vendégekkel. Ki kell persze hoznia az ételt, italt is, de most tényleg , az akkora extra munka lenne ?!
Sok ismerősöm, ha szóbajön ez a téma csak annyit mond: „Ő is ember, neki is lehet nehéz napja”. Vendéglátós ismerőseim van, hogy letámadnak erre, hogy” Majd ha te dolgozol 12-16 órákat, te is próbálj meg nem bukónak lenni.”
Én meg azt mondom, megértem a buszsofőrt, amiért tahó fáradtan. Megértem a benzinkutast, a szódást, a kidobót, a rendőrt, meg kb. a legtöbb szakmát. De nem a vendéglátóst, akinek az a dolga, hogy embereket lát vendégül.
Voltam én is a vendéglátó szerepében, ha nem is gasztro, hanem kulturális rendezvények téren. Találkoztam számtalan bunkó emberrel. Rengetegszer kellett azt a mondatot elmondanom, hogy” Uram, a másik bejáraton tessék bejönni” ,vagy, hogy „ Kérem uram, most ne menjen be, várja meg a szünetet. „Nem mondom, hogy jól esett, ha ilyenkor elküldtek anyámba, de azt gondolom, sokkal inkább ő küldjön el engem ok nélkül, mint én őt, hiszen ő a vendég. Aztán persze van egy határ, amikor a látogató már magának keresi a bajt, ilyenkor nyugodtan meg lehet neki mondani, merre van az előre. Teljesen más eltűrni a megaláztatást, meg kedvesnek maradni, ha bunkók veled.
Tudom, az én esetem nem pont ugyanaz, mint amikor valaki pincér vagy pultos,de láttam azokra is jóhéhány pozitív ellenpéldát. Amikor tudtam, hogy az illető ugyanazért a szar fizuért dolgozik ugyanolyan sokat, mint a bárdolatlanabb társa, ő mégis a 16.órájában is kedves maradt, de legalábbis emberségesen bánt a vendégekkel. Aztán jártam szerencsére már néhány külföldi nagyvárosban és láttam mennyivel másabban állnak a vendégkehez és nem csak a tipikus drága turista helyeken hanem a legeldugottabb, legkisebb helyeken is. Találkozni persze ott is nemtörődöm, bunkó alkalmazottakkal, de ha összevetjük az arányokat, akkor körülbelül MO 2/3-a,míg más országok kb ¼-e , ahol egy ilyen légkör uralkodik egy helyen.
Nagyon szeretném, ha minden magyar fejében megváltozna a közvélekedés a vendéglátásról, legyen szó vendégekről, vagy vendéglátósról. A tulajdonosok és főnökök pedig- mert nincs kétségem afelől, hogy az ő kezük is vastagon benne van, hogy milyen hangulata van a beosztottjának- jó lenne, ha elgondolkodnának, vajon ennyi pénzért és ilyen körülmények között, ahogy robotolniuk kell az embereinek, hogyan tudnak jobban teljesíteni és kedvesnek maradni a dolgozók: Ha a sok hülye ember és kemény munka mellett még a felettesük is lábtörlőnek használja őket vagy akkor ha azt érzik, hogy bár nem a világ legjobb hivatását végzik, de mégis meg vannak becsülve?